Beszélünk szavak sodrásában - miközben a sejthálózatok némán változnak önmagukká bennünk, nincs semmi kényszerűk képeket továbbítunk a lényeg lenyomatok darabjairól az értelemmel, olykor túl, az értelmen, aztán valaki belekapaszkodva villan át, velünk, önmaga emlékein pedig tudjuk azt, amit felejtünk! - de és ám, a képzelet habogva röhög mint ostor, mikor megcsattan önmaga hangrobbanás bőrösvényein - a pillanat lassúságában! kimerevedve semmit sem értve, mégis, ismerősként köszöntve a figyelmet, mi "ránéz" arra, mit teremtett magának, vagyis másnak, mindamellett a teljesség simaságának, mely, az a Tér, mi önmagát Látja; szeretettel öleli és még, meg is világítja, ahogy áthatja az energia-teremtés életöröm bája